Az USA eddigi történetében az egyetlen eset, amikor egy hivatalban lévő elnöknek le kellett mondania hatalmáról 1974-ben fordult elő és Watergate-botrány néven híresült el (utalva arra a washingtoni épületre, ahol az egész elkezdődött). Az ügy főszereplője az Egyesült Államok 37. elnöke, a republikánus Richard Milhous Nixon volt. 

A kép forrása: historytoday.com

Az 1972 nyarán kirobbant Watergate-botrányt a The Washington Post két újságírója Bob Woodward és Carl Bernstein indította el mégpedig leleplező cikkük megjelentetésével (1972 júniusában). A két oknyomozó publicista egy furcsa betörésről írt, melyet a Demokrata Párt washingtoni székházának egyik irodájában követtek el, az úgynevezett Watergate épületben. Az ügyre kezdetben csak kevesek figyeltek fel. 

A közlés szerint a demokrata párt központjába behatoló ismeretlenek lehallgató készülékeket helyeztek el, mégpedig Larry O'Brian demokrata pártelnök irodájában. Az említett politikus ekkoriban Nixon legfőbb politikai riválisának számított. A cikk kiemelte, hogy a helyszínen letartóztatott 5 gyanúsítottról több furcsaság is kiderült, például az, hogy különös kapcsolatokkal rendelkeztek a CIA -val és a Republikánus Párttal.

A kép forrása: historyonthenet.com

Nem sokkal a cikk megjelenése után, az ügy kiszivárogtatásában és részletekbe menő ismertetésében, (sőt bizonyítékok adásában) komoly segítséget nyújtott egy rejtélyes bennfentes, aki csak "mély toroknak" (Deep Throat) nevezte magát. Az eset után 33 évvel derült ki, hogy az informátor Mark Felt volt, az FBI második embere.

Mivel 1972 őszére az egész história országos nyilvánosságot lapott, egyre nagyobb lett a felháborodás, mondhatni országos botránnyá dagadt az ügy. Hamarosan szenátusi bizottság alakult a betörés részleteinek feltárására, majd 1973 januárjában  John J. Sirica főbíró elnökletével  a District of Columbia-i bíróság kezdte meg az ügy hivatalos vizsgálatát.

A nyomozás és a meghallgatások sora 1973 végén már olyan magnófelvételek ügyében zajlott, melyek tisztázhatták, hogy pontosan mely politikusok és vezetők tudtak a betörésről. Ám ekkor Nixon közbelépett és akadályozni kezdte a felvételek átadását. Ekkor már a gyanú kifejezetten az elnök személyére vetült, pláne, mikor kiderült az is, hogy 72 -es kampányán törvénytelen módon finanszírozta. Végül Nixon kénytelen volt átadni a felvételeket, melyek alapján kiderült: igenis tudott a demokrata pártszékházba történő betörésről és a lehallgató készülékek elhelyezéséről, sőt ő maga adott minderre parancsot. Innentől már kettős vád fogalmazódott meg Nixon ellen: a hatalommal visszaélés (lehallgató készülékek elhelyezésére kiadott utasítás) és a törvénytelen kampány-finanszírozás.

Nixon lemond. A kép forrása: npr.org

Lemondására 1974 augusztus 8-án került sor. A botrány annyiban egyedülálló, hogy az USA eddigi 45 elnöke közül egyedül ő kényszerült lemondásra. Tanácsadóit, Haldemant, Ehrlichmant, és Mitchellt összeesküvés, az igazságszolgáltatás akadályozása és hamis vallomás vádjával 2 és fél évtől 8 évig terjedő börtönbüntetésre ítélték. Nixon mentesült az eljárás alól: lemondásával az impeachment megszűnt, utódja, a korábbi alelnök, Gerald R. Ford pedig 1974. szeptember 8-án teljes elnöki kegyelemben részesítette.

A későbbi évtizedek is hoztak azonban újabb botrányokat, ilyen volt 1985-ben az Irángate (titkos fegyverszállítások Iránnak, amiből a nicaraguai ellenforradalmárokat pénzelték), aztán 1998-ban a demokrata Clinton elnök pikáns "kalandjából" keveredett botrány (Clinton viszonya Monica Lewinsky 25 éves gyakornokkal), majd 2013-ban jött a Snowden-ügy (lehallgatási-botrány) és 2017-2021 között Donad Trump számtalan botránya.

A térképek nélkül nem is lehet tanítani kijelentés illetve minek a térképek hisz a tananyag a lényeg álláspont között széles a skála. Valójában azonban egyértelmű a dolog: nagyon is fontosak a térképek a történelemtanításban, mert csak így láthatóak át a hadjáratok, háborús frontok, hajózó-útvonalak, gyarmatrendszerek, országok közti kapcsolatok, szövetségi rendszerek ... stb.

A történelemtanár egyszerre magyaráz el összefüggéseket, ad át műveltségtartalmakat és mutat meg tendenciákat, melyekhez nagyon fontos segítség a térképek alkalmazása. Már az ókori témaköröknél fontos a topográfia, hogy a diák megétrse miért volt fontos például a Hellészpontosz birtoklása, hogyan terjeszkedett az ókori Róma és miként alakult ki a Bizánci Birodalom a Kelet-Római területekből. 

Később a térképek a középkori államok bemutatása miatt fontos, majd a nagy földrajzi felfedezéseknél a hajózó és kereskedelmi útvonalaknál, végül a legnagyobb háborúk tanításánál - napóleoni hadjáratok, első és második világháború - nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a gyerekek megértsék a támadások, offenzívák céljait, eredményeit és a frontok jelentőségét. 

Ha külön a magyar történelmet nézzük: a történelmi Magyar Királyság területváltozásainak nyomonkövetése nyilván csak térképekkel lehetséges, különösen például a Hunyadiak hadjáratainál, a három részre szakadás időszakában, a Habsburgok hadjárataiban, végül a XX. század háborúiban is többök közt Trianon kapcsán. 

Ha a történelmet tanító pedagógus sikeresen láttatja hazánk korszakait például a térképekkel, akkor a diákok erősebb kapcsolatba kerülhetnek hazájuk sikeres és válságos időszakaival. 

A poszt szerzőjéről készült rajz egy ötödikes tanulótól:

Közép és emelt szint történelem (forrás)

***

Árpád fejedelem, Álmos fia 845 körül született a Turul nemzettségben, a magyar törzsek sztyeppei vándorlásának időszakában. (Édesanyjának neve ugyanúgy nem maradt fenn, mint feleségének kiléte, akitől fiai születtek.) Bizánci források szerint - konkrétan: VII. Kontantinosz császár által hátrahagyott iratok tanúsága alapján - 893-ban lett a magyarok nagy-fejedelme mégpedig a velünk szövetségben álló kazárok javaslatára. A döntést elfogadta Álmos is (megtartva gyula tisztséget) és segítve a folyamatot, hogy fia átvegye Levedi helyét. Az eddig leírtak azonban eltérő módon jelennek meg őstörténettel foglalkozó történészeinknél: Róna-Tas András, Kristó Gyula, Győrffy György és Tóth Sándor László is másként, sőt más időpontban és más tisztségeket említve ír Árpádról, így végül is fejedelemmé választásának éve illetve pontos méltósága is kérdéses (Árpádnál a kende, a gyula és a két tisztség összevonása is lehetséges).

Munkácsy Mihály képe. Forrás: LINK

Ami azonban bizonyos, hogy Árpád vezette a honfoglaló magyar törzseket a Kárpátok hágóin keresztül - a Vereckei-hágó, Uzsoki-hágó, Tatár-hágó, Radnai-hágó, Borgói-hágó, Békás-szoros, Ojtozi-szoros, Bodzai-szoros átkelésein - az alföld területeire. Akkoriban a Kárpát-medence mindent megtestesített, ami az ősmagyarok számára fontos volt, vagyis bővizű folyókat, gazdag legelőket, végtelen pusztákat a nomadizáláshoz és körben védelmet szolgáló hegyeket. Maga lehetett a kánaán, nem véletlen, hogy tudatosan, vagyis előre megtervezett módon és a területet már évtizedek óta alaposan feltérképezve érkeztünk ide. Az alföld elfoglalása - mivel nem tartozott egyetlen környékbeli államhoz sem - könnyen ment, viszont a frank hűbérben létező Dunántúl és a morva - frank Felvidék megkaparintása már nehézkesebb módon és csak később sikerült (900-902).

Honfoglaló népünk létszámáról megint csak becsléseink vannak csupán: a 200 ezer és az 500 ezer közti tartományt valószínűsítve a különböző történész-munkákban. Az első komolyabban vehető forrásadatok a tartárjárás megelőző évekből (1240 körül) már kétmilliós magyarságról írnak, de ez 340 évvel későbbi adat sajnos.

Árpád öt fiút nemzett (Levente, Tarhos, Üllő, Jutas, Zsolt), akik közül Zsolt ága emelkedett ki, hiszen az ő fia, Taksony lett később az Árpád-ház leszármazási sorának kiindulópontja és közös őse. (Taksony fia Géza, annak fia pedig államalapító királyunk: Szent István.)

Árpád fejedelem törzse és nemzettsége Esztergom környékét választotta szállásterületéül, míg a többi törzs a Kárpát-medence egészét felhasználva telepedett meg, a Keleti-Kárpátok hegyeitől egészen a nyugati Alpokig elterülve. A törzsek között csupán laza kapcsolat lehetett, vagyis Árpád nem egy központosított entitás felett uralkodott sőt ez a fajta partikularitás még nagyon sokáig megmaradt népünknél. (Száz esztendővel később, Szent István fogja csak felszámolni a törzsi berendezkedést és központosítani a megszülető magyar államot.)

Árpád utódainak családfája. Forrás: mek.oszk.hu

István koráig a magyar törzsi vezetők és nemzettségfők maguk dönthettek szinte mindenben, ők igazgatták területeiket, miközben maguk ítélkeztek saját belső ügyeikben. Mindezek mellett az egyes magyar törzsek önálló kalandozásokat folytathattak, saját útvonalakon haladva és megtartva, felhasználva a megszerzett zsákmányt. (A kalandozásoknak, majd sokkal később, 970-ben szakad vége.)

Árpád legfőbb gondjait alighanem a megtelepedés, a frankokkal, morvákkal, bolgárokkal való fegyveres súrlódások - összetűzések problémája és fiainak nevelése, utódlási sorának kialakítása jelentette. Gondoskodnia kellett saját törzsének jólétéről és a törzsi vezetők közti viszony stabilitásáról is. Mindehhez jött a külső fenyegetések jelentette veszély is, hiszen ősi ellenségeink a besenyők a keleti határainkat, a bolgárok a déli végeket, a frankok - morvák - németek pedig nyugati széleinket fenyegették. Ezek közül a németek támadása hozott konkrét válságot, hiszen 907-ben IV. (Gyermek) Lajos több tízezres sereggel indultak meg ellenünk.

A pozsonyi csatában Liutpold bajor őrgróf és a Theotmár salzburgi érsek vezette német haderő a magyar törzsszövetség felszámolására és népünk elűzésére érkezett. A csatában azonban a magyarok győztek, amivel bizonyították életképességünket és létjogosultságunkat Európában. (A következő nyugatról érkező támadás csak 1030-ban indult ellenünk.)

A győzelem hatalmas diadalt jelentett, ám nem tudjuk, hogy ezt Árpádnak köszönhetjük e. Anonymus (aki III. Béla jegyzője volt) Árpád halálának évét 907-re teszi, vagyis épp a csata évére, így lehetséges hogy ő vezette erőinket és elesett a küzdelemben. Mások szerint a csata után hunyt el természetese halállal.

Árpád fejedelem volt a magyar történelem első nagy alakja és egyben nemzeti királydinasztiánk névadója is. Árpád napján nem is lehetne méltóbban emlékezni rá, mint életútjának felidézésével.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

• Tóth Sándor László: Levédiától a Kárpát-medencéig. Kiadta: JATE, Szeged, 1998
• Róna-Tas András: Kis magyar őstörténet. Balassi Kiadó, BP., 2007
• Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet. Balassi Kiadó, Bp., 1993
• Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó, Bp., 2003
• Vékony Gábor: Magyar őstörténet - Magyar honfoglalás. Nap Kiadó, Bp., 2002.

Nemzeti király-dinasztiánk névadójának, Árpád fejedelemnek kiemelkedő történelmi szerepe aligha kérdőjelezhető meg. Ő vezette honfoglaló törzseinket a Kárpát-medencébe és ő védelmezte szállásterületeinket a honalapítást követő években. Ugyanakkor családjának valódi elnevezése ma is kérdéses. Figyelemre méltó, hogy a későbbi Árpád-ház uralkodói között egyetlen Árpád nevű király sem bukkan fel, így nem zárható ki annak lehetősége, hogy talán valamilyen más néven illették őket saját korukban. Érdekesség, hogy Kézai Simon történetíró (XIII. század) Árpád-fejedelem kapcsán a Turul nemzettséget jelöli meg meg felmenőkként. Mindenesetre Árpádot tekinthetjük a magyarság első nagy alakjának és hősének. De kik sorolhatóak őt követően a legmegbecsültebbek közé? Posztunk a legsikeresebb magyar koronás főkről szól.

Árpád fejedelem a Feszty körképen (forrás: LINK)

Az összesen 20 Árpád-házi magyar uralkodó közül öt nagy király is kiemelkedik: Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, III. Béla és IV. Béla, akikhez fontos győzelmeket és sikereket kapcsolhatunk. Szent István (1000-1038) például megvédelmezte a fiatal Magyar Királyságot II. Konrád német hadaival szemben (1030-ban) és "mellesleg" felvette népével a kereszténységet, biztosítva legitim helyünket Európában. (Bár saját korában nem örvendezett túl nagy népszerűségnek új adói, a keresztény szertartások kötelezővé tétele és német segítői miatt.) Szent László (1077-1095) ellenben daliás termetű lovagkirályként már saját korában is kedvelt uralkodónak számított. Ő csatolta hozzánk Horvátországot (1091-ben), miközben szigorú törvényeivel konszolidálta és megerősítette a feudális magyar államot (és a belbiztonságot). Unokaöccse Könyves Kálmán (1095-1116) hódította el Velencétől a dalmát tengerpartot (1105) és mondta ki: "boszorkányok pedig nincsenek". Következnek a "Bélák" előbb az anyagi ágon ruszin származású (Kijevi hercegnőtől született) ám francia feleségeket választó III. Béla (1172-1196) aki Bizáncban töltötte ifjúságát és onnan hazatérve honosította meg a Magyar Királyságban a fejlett államigazgatást és írásbeliséget. III. Béla kétségtelenül felvirágoztatta és regionális nagyhatalommá tette Magyarországot. Unokája:  IV. Béla (1235-1270) már elsősorban a tatárjárásban megrokkant magyar hon újjáépítésében tüntette ki magát, ezért kapta meg az utókortól a "második honalapító" jelzőt (teljesen megérdemelten).

IV. Béla a Képe krónikában (forrás: LINK)

Folytatva a sort: I. Károly (1308-1342) régies nevén: Károly Róbert teremtett rendet az Árpád-kor végére anarchiába süllyedt Magyar Királyságban, helyreállítva  a központi hatalmat és Magyarország gazdasági-politikai erejét. Országlását fia, Nagy Lajos (1342-1382) folytatta, egyszerre sikeres hadvezérként (Nápoly legyőzése, Zára megszerzése) bölcs államférfiként (ősiség törvény megalkotása) és egy egész birodalom uraként (lengyel-magyar perszonálunió fenntartása). A következő uralkodó, aki a magyar néphagyományban pozitív előjellel őrződött meg: Hunyadi Mátyás, akit igazságosnak és nagyon jó királynak említ szinte minden népi forrás. Ugyanakkor magas adói, értelmetlennek tűnő háborúi és nemeseket mellőző politikája miatt saját korában nem övezte népszerűség. (igazolja ezt számtalan összeesküvés illetve saját nevelőinek [Janus Pannonius, Vitéz János] ellene fordulása is.) Mégis tény, hogy Mátyás alatt a Magyar Királyság hódításokra képes, stabil, katonailag - gazdaságilag erős és a legfejlettebb európai monarchiák sorába tartozó nagyhatalom volt.

A Mátyást a török térnyerése, majd a Habsburg uralkodók kora követte 1526 és 1918 között, közel 4 évszázadot felölelve. Ebben az időszakban alig találunk népszerű királyokat, talán csak Mária Terézia a kivétel, akiért kezdetben "életüket és vérüket" adták a magyar nemesek (kitartva mellette az osztrák örökösödési háborúban és a hétéves háborúban is). Királyok helyett ezekben az évszázadokban már sokkal inkább a hadvezéreket, államférfiakat, forradalmárokat és egyéb vezetőket tekintette hősnek a nép. Népszerűségnek örvendett a XVI. században például a törökverő Pálffy Miklós gróf, az egri hős: Dobó István, illetve az ugyancsak törökverő és költő Zrínyi Miklós és persze a harcos vezetők sorában említendő még a kuruc-generális II. Rákóczi Ferenc is.

II. Rákóczi Ferenc Mányoki Ádám festményén (forrás: LINK)

A későbbi korokban: Széchenyi István gróf, illetve Kossuth Lajos és Petőfi Sándor emelkednek ki, mindannyian elveik, gondolataik és történelmi szerepük miatt (még Petőfi is, hiszen hazafias verseivel komoly hatása volt az 1848-as eseményekre). A XIX. század nagy alakjai között találjuk Deák Ferencet, Andrássy Gyulát és Tisza Kálmánt.

A XX. századi magyar történelem viszont szinte csak megosztó történelmi alakokkal van tele, akik közül még Apponyi Albert, Bethlen István és mondjuk az 56-os hős Maléter Pál megítélése is vegyes.

Köszönjük, hogy szavaztál! (A voksolást - mérsékelt érdeklődés és szavazási kedv után - Hunyadi Mátyás nyerte, míg a 2.helyet Szent László kapta.)

A korábban virágzó Azték Birodalmat és annak fővárosát, Tenocstitlant Hernan Cortés spanyol konkvisztádor serege 1521 augusztus 13-án hódította meg, mégpedig szörnyű rombolás és öldöklés után. A mai Mexikó területén fekvő azték fővárost nem csak spanyolok, de az aztékokkal ellenséges viszonyban álló más indián népek (pl toltékok) is ostromolták, miközben Cortés ágyúkkal pusztította a települést. A korszerű tűzfegyverek álltak tehát szemben az indiánok csont és kő fegyvereivel így a küzdelem enyhén szólva is egyenlőtlennek bizonyult. A két teljes hónapon keresztül tartó ostromban Cortés rendelkezésére csupán 950 európai katona állt (túlnyomórészt spanyolok), seregének háromnegyedét adták a hozzá szegődő indiánok.

Hernan Cortés (1485-1547) A kép forrása: LINK

A spanyol győzelemben komoly szerepet játszott az a tény is, hogy a tűzfegyverek illetve a megosztott helyi törzsek mellett a spanyolokat segítette az aztékokat tömegével pusztító, behurcolt fertőzések egész sora is. Az európaiak behurcolták Közép-Amerikába a Fekete himlő vírusát és a Szalmonella nevű baktériumot is, melyek együttesen ezrekkel végeztek. Az európaiak immunrendszere képes volt leküzdeni ezeket a kórokozókat és bár őket is lebetegítette bele csak ritkán haltak. Ugyanakkor az indiánok azonnal súlyos tüneteket produkáltak - ha elkapták valamelyiket - és a legtöbbjüknél a fertőzés halállal járt.

Cortés hadjáratai. A kép forrása: LINK

Cortes 1520/21-ben teljes sikert arató támadását újabb hadjáratok követték, így az elkövetkező évekre Közép-Amerika teljes egészében a spanyolok uralma alá került.

Alig 10 esztendővel Tenocstitlan véres ostroma után egy másik spanyol konkvisztádor, Friancisco Pizarro délebbre tekintett és az Inka Birodalom meghódítására indult. Mindössze 177 spanyol katonából (110 gyalogosból és 67 lovasból)  állt a támadó csapat. Pizarro "seregét" azonban két ágyú is kiegészítette, melyek a későbbiekben óriási jelentőséggel bírtak. A Dél-amerikai Andok hegység vonulatai, ormai és völgyei közt meghúzódó indián birodalom ugyanakkor 50 ezer harcossal rendelkezett Atahualpa inka uralkodó vezetése alatt. (Az "inka" kifejezés magát az uralkodót jelölte, ám az európaiak az egész népet nevezték inkáknak.).

Francisco Pizarro (1478-1541) A kép forrása: LINK

A spanyolok a hatalmas létszámkülönbséget azonban képesek voltak áthidalni, mégpedig részint a meglepetés erejével, - hiszen 1532 november 15-én lesből támadtak az inka uralkodóra - részint pedig tűzfegyvereikkel és lovasságukkal. A váratlanul felbukkanó 67 lovas látványa fejvesztett menekülést okozott az inkáknál, hiszen számukra a lovakon küzdő harcosok szokatlan megjelenése rettegéssel ért fel. Mindezt fokozta az ágyúk okozta pusztítás és hatalmas dörrenések félelem-keltése. A csata mészárlással ért véget és Atahualpa elfogásával. Az inka királyt a spanyolok kivégezték (annak dacára, hogy Atahualpa hajlandó volt a megkeresztelkedésre is). Az inkák földjének nagyobb része azonban még a győzelem után is meghódításra várt.

A spanyol hódítások. A térkép forrása: LINK

Egy évvel később, 1533 november 15-én Pizarro újabb sereggel, mintegy 500 konkvisztádorral indult Cuzcóba, az inka fővárosba melyet gond nélkül el is foglalt. Ezt követően azonban inkább a tengerparton alapított új gyarmati központot, a ma már 8 milliós Lima városát és ezzel az inka földeket és birodalmat spanyol gyarmattá nyilvánította. Megszületett a spanyolok hatalmas Latin-amerikai gyarmatbirodalma, mely északon a Rio Grandétől egészen délen a Tűzföldig terjedt.

A kontinensnyi hódítás hihetetlen módon alig néhány ezer spanyol hódítónak, az európai tűzfegyvereknek és a behurcolt fertőzéseknek volt köszönhető.

Adolf Hitler, Németország teljhatalmú náci diktátora (1933-1945) nem volt éppen barátkozós ember. Alig akadt olyan, aki közel állt volna hozzá, még kevesebb, akiben teljesen megbízott volna. Felnőtt életének kezdetén Ernst Hanfstaengl (a kiadója), Rudolf Hess (a pártbéli helyettese) és Hermann Göring (legkorábbi harcostársa) jelentették azt a kört, amely szűkebb környezetéhez tartozott, leszámítva persze a nőket: Angela Raubalt és Eva Braunt (utóbbit a halála előtti napon vett el feleségül).

A kép forrása: LINK

Az 1920-as években Hitler sok gondot fordított a pártépítésre, melyben az SA kulcsfontosságúnak bizonyult, így évekig annak vezetője Ernst Röhm volt legközvetlenebb párttársa. Az 1921 és 1923 közti két esztendőben Röhm és Hitler kölcsönösen támogatták egymást, majd eltávolodtak és a 30-as évekre a Führer már vetélytársat látott benne. (1934-ben meg is ölette az SA parancsnokot.)

Rudolf Hess azonban egészen 1941-ig elmozdíthatatlan "tartozékként" követte mindenhová Hitlert. Már 1920-ban nélkülözhetetlenné tette magát, mint személyi titkár és párthelyettes. Voltak évek, mikor nem készülhetett úgy fénykép a Führerről, hogy azon ne állna Hitler mellett vagy mögött Rudolf Hess. Ez a helyzet egészen 1941-ig tartott, amikor a legfőbb bizalmas váratlanul magánakcióba kezdve engedély nélkül utazott Angliába, hogy ott tárgyalásokat kezdjen (erről egyáltalán nem egyeztetve a Führerrel). Persze az angolok azonnal elfogták, így egész háborút rács mögött töltötte (csak 1987-ben halt meg, 46 évnyi rabság után)

Rudolf Hess (forrás: LINK)

Hess után már soha többé nem akadt olyan, akiben teljesen megbízott volna. Később ugyan többeknek sikerült közelébe kerülnie, de csak kevesen lettek állandó beszélgető-társai. Ilyennek számított Albert Speer birodalmi főépítész és fegyverkezési miniszter, akivel órákon keresztül tudott fantáziálni az ezer éves Német Birodalomról és a teljesen újjáépítendő Berlinről.

Hitlernek három náci felső-vezetővel volt napi kapcsolata: Heinrich Himmler birodalmi belügyminiszterrel (és SS vezérrel), akihez az 1944 nyári merénylet-kísérlet utántól fűzték szoros kötelékek, Joseph Göbbels propaganda-miniszterrel, aki csak "herr doktornak" hívott és aki a propagandáért felelt illetve harmadikként Martin Bormann pártbéli helyettesével, akivel a pártügyeket vitatta meg. A hadsereg vezető között alig akadt olyan, aki tartósan élvezhette volna a Führer bizalmát, hiszen a fegyveres testületeknél rendszeresen váltogatta kegyeltjeit. Legtovább talán Erich von Manstein (1887-1973) képességeit ismerte el, többször is a legjobbnak nevezve tábornokai sorában. Az SS -ben leginkább Sepp Dietrich tábornok (SS-Oberstgruppenführer) volt a kedvence, akinek mindent eltűrt és aki a szemében soha nem hibázott.

Fontos szerepet töltöttek be Hitler gondolkodásában történelmi példaképei, akiket valósággal csodált. Ilyennek számított Nagy Frigyes porosz uralkodó, aki 1740 és 1786 között növelte sikeresen Poroszország területét, megalapozva birodalmának nagyhatalmi státuszát. Utolsó napjaiban, amikor Hitler már a berlini kancellária alatt berendezett bunkerében húzta meg magát, órákig nézegette szobája falán lógó Nagy Frigyes festményét. Mindezt elmondta az eseményeket túlélő Rochus Misch őrmester és Traudl Junge titkárnő is, akik nem egyszer látták a Führert, amint a félhomályos szobájában a festmény előtt elmélkedik.

Nagy Frigyes (forrás: LINK)

Ugyancsak történelmi példakép volt a Führer számára, a középkorban uralkodó I. Frigyes német-római császár, akit vörös szakálla miatt hívtak Barbarossa (azaz rőtszakállú) Frigyesnek. A XII. században, 1155 és 1190 között, a híres Hohenstaufen dinasztia tagjaként aktív külpolitikát folytatva szállt szembe az itáliai városokkal, a pápai állammal és a keresztes harcokban a muszlimokkal. Hitler annyira csodálta, hogy róla nevezte el legnagyobb hadjáratát is, melyet 1941 június 22-én a Szovjetunió ellen indított. Ez volt a híres Barbarossa-hadművelet.

Végezetül Adolf Hitler harmadik példaképe, a legnagyobb német hadászati stratéga, Carl von Clausewitz volt, aki a napóleoni háborúk idején számtalan hadászati értekezést írt. Hitler gyakran idézte Clausewitz híres mondását: "a háború a politika folytatása más eszközökkel". A nagy formátumú porosz tábornokról is megemlékezett egy hadműveletének elnevezésével: Clausewitzről nevezte el ugyanis a berlini kormányzati negyed irat-megsemmisítési akcióját 1945 áprilisában.

Clausewitz (forrás: LINK)

Hitlert nem csak történelmi alakokat csodált, hanem zeneszerzőket is. Óriási kedvence volt Richard Wagner (1813-1883), akinek egyszerűen nem tudott betelni a zenéjével. Kedvence a Parsifal (háromfelvonásos Wagner-opera) többször is felbukkan Hitler beszélgetéseiben, mint a valaha írt legjobb zenemű (a Führer szerint).

A Führer behatóan ismerte a germán mitológiát is, melyből sokszor vett példákat beszélgetései során. A germán mitológia bizonyos alakjait valódi német hősöknek tekintett.

Harmat Árpád

A több mint 50 magyar uralkodó közül (beleszámítva az erdélyi fejedelmeket is) három olyan is akadt, akiket saját korában szinte egységesen utált a nép és a nemesség, miközben az utókor megszépítette uralkodásukat.

Egyikük maga Szent István volt, aki az 1000 karácsonyán kezdődő és 1038 augusztusig (haláláig) tartó hosszú uralkodása alatt kivívta mind a magyar nemesség mind pedig a köznép utálatát. A kereszténység kötelező felvételével, az ősi magyar hit (szertartások) tiltásával, az idegen (főleg német) hittérítők, lovagok behívásával és nem utolsó sorban magas adóival (illetve új adónemeivel) megutáltatta magát mindenkinél a Magyar Királyságban.

A kép forrása: LINK

Ugyanakkor az is tény, hogy az apja által megkezdett úton továbbvezetve népét, mindenkinél messzebbre tekintve ismerte fel, hogy a magyarság csak a kereszténység felvételével illeszkedhet be Európába. Ez hajtotta, ez ösztönözte minden cselekedetét, ez a felismerés motiválta arra is, hogy sorra leverve a lázadó magyar törzsfőket (Koppányt, Ajtonyt, Gyulát és Keánt), teljesen átalakítsa országának működését, közigazgatását. Az utókor, sokkal később persze már felismerte István történelmi szerepét és nemzet-mentő tevékenységének jelentőségét, de a tény akkor is az, hogy saját korában bizony közutálatnak "örvendett".

Második hasonlóan gyűlölt királyunk meglepő módon Hunyadi Mátyás volt, akinek alakja köré számtalan népi hagyomány és népmese szövődött, kiemelve igazságosságát és jóságát. Csakhogy ezek az írások mind uralma UTÁN születtek, amikor az utókor a részekre szakadt és török illetve német elnyomás alatt szenvedő szegény magyar haza kaotikus agóniájában élve nosztalgiával tekintett vissza a mátyási idők rendezettségére és az akkoriban erős Magyar Királyságra.

A kép forrása: LINK

Ugyanakkor saját korában, 1458 és 1490 között, Mátyást senki nem szerette. Számtalan nemesi lázadás indult hatalmának megdöntésére és még tulajdon tanítói (Vitéz János illetve Janus Pannonius) is ellene fordultak. Rendkívül magas adókat szedett és a nép szemében értelmetlen háborúkat vívott Morva földön, Csehországban és Ausztriában. Ahelyett, hogy apja nyomdokain haladva, Hunyadi János példáját követve a török ellen harcolt volna, inkább saját ambícióit hajtva a német-római trónra áhítozott (amihez a cseh korona megszerzésén keresztül tervezett közelebb kerülni). A nép nem fogadta el ezt a fajta önzést a nemesség pedig meggyűlölte amiért mellőzte őket. A történelmi objektivitás jegyében azért meg kell jegyezzük: Mátyás vívott harcokat a törökkel (Jajca váránál, Szabácsnál többek között) de 1483-as békéjével le is zárt az oszmánokkal való küzdelmeket és valóban minden figyelmét a cseh-morva-osztrák háborúkra fordította, holott a nép a török bejövetelétől rettegett.

Végül a sorban harmadik gyűlölt uralkodónk a kalapos király, II. (Habsburg) József volt (Mária Terézia fia), aki alig 10 éves uralma alatt (1780-1790) minden létező módon vérigsértette a magyarságot.

A kép forrása: LINK

Kezdte ezt azzal, hogy a Szent Koronát elvette tőlünk és Bécsbe vitette, majd a németet akarta hivatalos nyelvvé tenni nálunk, végül az ősi magyar vármegyerendszer megszüntetésébe kezdett és a nemesség megadóztatására készült. A magyar nemesek szervezkedni kezdtek ellene és egy meglehetősen komoly nemesi lázadás küszöbére jutott az ország, mikor II. József váratlanul (48 évesen) meghalt. A történészek többsége egyetért abban, hogy ha nem távozik betegségben az élők sorából, akkor az őt addigra végzetesen meggyűlölő magyarság minden bizonnyal fellázad volna uralma ellen.  

II. Józsefről napjainkban sokkal inkább pozitív, mint elítélő a közvélekedés, lévén, hogy hozzá kötjük a felvilágosult abszolutizmus előremutató rendelkezéseit, többek közt a türelmi rendelet vallási toleranciáját. Ám az ő estében is igaz, hogy saját korában népszerűtlenség sőt gyűlölet övezte uralmát Magyarországon. 

Az 1458 és 1490 között uralkodó I. Mátyás (teljes nevén: Hunyadi Mátyás) a magyar történelem egyik kimagasló, fontos alakja, akiről a néphagyomány számtalan érdekes mesét és történetet őriz. Ezekben Mátyás király mindig pozitív figura, igazságos, kegyelmes és nagylelkű. Saját korában azonban nem volt ennyire népszerű király: az általa kivetett magas adók, a magyaroktól idegen központosító politika illetve az értelmetlennek tűnő háborúk miatt mind a parasztság mind a magyar nemesség ellenérzésekkel viseltetett iránta. Bizonyítják ezt a nemesi szervezkedések és lázadások is, melyekkel folyamatosan meg kellett küzdenie.

Mátyás alakja a Chronica Hungarorumban (A kép forrása. LINK)

Az alig 15 évesen trónra ültetett Mátyás nem édesapja nyomdokain haladt, nem a törökverő nándorfehérvári hős, Hunyadi János életútját folytatta, hanem nagyobb ambíciókat dédelgetve egyedi, mondhatni önfejű politikát folytatott. Szeretett volna a német-római császári cím közelébe férkőzni és egy erős, központosított Magyar Királyságban uralkodni. (Ezért háborúzott cseh-morva területeken és Ausztriában a törökök uralta Balkán helyett.) Egy erős államot akart létrehozni, ahol a nemesség alázatos a királya előtt, ahol a felemelkedést nem az előkelő származás, hanem a rátermettség határozza meg és ahol dinasztiája évszázadokig fennmaradhat majd. Naivnak bizonyult azonban: a nemesség meggyűlölte, amiért mellőzte őket, tervei pedig kudarcot vallottak: a cseh királyi címet - mely a császári ambíciók miatt lett volna számára fontos - elhalászta előle nagy riválisa, a lengyel Jagelló Ulászló (később II. Ulászló magyar király), dinasztia alapítási vágya pedig csődöt mondott mert egyik házassága sem adott számára törvényes fiú örököst. Egyedül élettársa, Edelpeck Borbála szült neki fiú utódot, aki azonban törvénytelen gyermekként nem örökölhette trónját (azt amit amúgy sem adott volna át számára a magyar nemesség).

Mégis pozitív uralkodóként tekintünk Mátyásra, hiszen 32 esztendő uralma alatt a Magyar Királyság erős állammá változott, melyben a magas adók dacára kiegyensúlyozott és konszolidált élet folyhatott. Mindez éles ellentétben állt a későbbi időkkel, hiszen halála után (1490-től) a magyarság válságok sorát élte meg a török hódítással és a három részre szakadással, melyet ráadásul egy sok évszázados Habsburg-függés követett. Nem véletlen tehát, hogy az utókor már nosztalgiával tekintett vissza Hunyadi Mátyás időszakára, felruházva őt népmesei pozitívumokkal. Megjelenéséről Antonio Bonfini írt Rerum Hungaricarum decades című írásában:

"Hatalmas hajkorona veszi körül arcát, s ez az arc messziről csodálatos értelmi fénnyel szinte világít, csak ha közelebb mégy, akkor látszik feszült ereje […] Termete középmagas volt, felsőteste viszonylag erőteljes, lába kissé hajlott: mind a kettő a magyar lovas emberre jellemző. Pirospozsgás, élénk arcán erős áll, s a híres, szellemes Mátyás-orr uralkodott. Fején elomlott dús, gesztenyerőt haja. Mindehhez öntudatos járás, éles tekintet, élénk mozdulatok, szenvedélyes arcjáték járult. Mozdulatokban és gondolatokban villámsebes, sziporkázó kedvű, szenvedélyes; beszéde és írása erőteljes, magvas, világos, képekben nem szegény." /Antonio Bonfini 1497/

Természetét illetően a korabeli források legtöbbje erős jellemét, határozottságát és konok eltökéltségét emeli ki, gyakori dührohamokkal kiegészítve jellemrajzát. (Halálát is egy ilyen dühroham miatti agyvérzés okozza.)

A XI-XII. században a Hunyadiak származási területe: Havasalföld még nem található a térképeken. Földjén besenyők, majd kunok éltek. A térkép forrása: LINK

De mi a helyzet Mátyás származásával? A Hunyadiak a Havasalföldről érkeztek a Magyar Királyságba. Nagyapja, Vajk és dédapja Serbe havasalföldi kenéz-dinasztia sarjai voltak, olyan területeken, ahol akkoriban (XIV. században) kunok, úzok, kunok, besenyők, tatárok és románok éltek. (A Magyar Királyság területére Zsigmond idején Mátyás apja, Hunyadi János települt, aki a Luxemburgi uralkodó szolgálatába lépve csinált karriert, az országnagyok sorába emelkedve.) Mátyás felmenőiről, származásáról így inkább csak a családjában előforduló nevek és a származási területének korabeli jellemzői árulkodhatnak. Ezek alapján kun, úz vagy besenyő származás valószínűsíthető, hiszen nagyapjának neve (Vajk) inkább ezen népekre utal (semmiképp sem román eredetre) és a korszak havasalföldi előkelőit sem romának, hanem inkább a kunok, úzok vagy besenyők adták.

A Magyar Királyság és Havasalföld Mátyás korában (Forrás: LINK)

A románok a mai Koszovo vidékén, vagyis a Balkán déli részén formálódtak néppé, majd némi vándorlást követően a XII. század végén, III. Béla uralkodási időszakában (1172-1196) jelentek meg a Duna-vidékén és annak túlpartján, Havasalföldön. Itt ekkoriban még bolgár, úz besenyő és az 1200-as évek elejétől kun szórvány-népesség alkotta az etnikai többséget, így a vidék vezetői rétegét is még jó ideig (legalább Seneslau és Litovoi vajdák megjelenéséig, de méginkább a Basarabok felbukkanásáig) ezen népek adták. A nomadizáló, pásztorkodó és kereskedő románság csonka társadalmat alkotó csoportjainak rendszertelen megtelepedése évszázadokig alávetett státuszt biztosított csupán az ide érkező vlahoknak. Hozzátehetjük ehhez azt is, hogy a románság első és egyetlen fejedelem-dinasztiája, a Basarab család is kun gyökerekkel rendelkezett, így elmondható, hogy a komolyabb felemelkedést felmutatni tudó havasalföldi birtokos családok (ahová a Hunyadiak őseit is sorolhatjuk) nagyon nagy többségben kun leszármazással rendelkeztek.

Heltai Gáspár XVI. századi református lelkész és kutató írta le először, hogy Mátyás talán Luxemburgi Zsigmond császár unokája volt, hiszen nagyanyja, Morzsinai Erzsébet szerinte bizalmas kapcsolatokat ápolt a "nőfaló" uralkodóval, így Hunyadi János törvénytelen fiúként kettejük kapcsolatából születhetett. Ezt a nem bizonyított elképzelést csupán egyetlen dolog támasztja alá, hogy Hunyadi János valóban mesés karriert futott be Zsigmond szolgálatában. Szokatlanul gyors emelkedésére magyarázatot adhat, hogy a császár apaként (még ha törvénytelen és el nem ismert titkos szülőként is) de egyengette útját. Heltai elmélete azonban a mai napig csak egy teória, amit nem sikerült senkinek igazolnia.

Mátyás származására máig nem sikerült megnyugtató választ találni, de megállapítható, hogy lényegesen több tényező mutat kun (esetleg besenyő) gyökerekre mint román származásra. A XIV. századi Havasalföldön a románság nem birtokolt olyan vezető pozíciókat és előkelő dinasztiákat, melyek a helyi kenéz és bojár családokban kiemelkedést hozhattak volna egy Hunyadiakhoz hasonló harcos és feltörekvő, vitézi família számára.

Az összesen 166 napon keresztül tartó és 1,3 millió katona halálát okozó, 500 ezer elesett szovjet és 800 ezer elhunyt német sírhelyévé váló sztálingrádi csata volt az emberi történelem eddigi legnagyobb fegyveres összecsapása. Jelen posztnak nem célja a harcok részletes bemutatása - melyekről egyébként rengeteg színvonalas és kimerítően részletes írás látott már eddig napvilágot (például ebben a cikkben) - a poszt sokkal inkább a német vereség valódi okainak boncolgatására vállalkozik.

A kép forrása: LINK

A sztálingrádi csata német hadművelete 1942 augusztus 21-én indult, amikor Friedrich Paulus generaloberst (vezérezredes) parancsnoksága alá tartozó 6. hadsereg megkezdte a város megközelítését, a Luftwaffe pedig az előkészítő bombázást a város felett. Augusztus 23-ra a németek már Sztálingrád utcáin haladtak előre, de innentől házról - házra zajló utcai harcokat kellett folytatniuk a Vaszilij Csujkov tábornok vezette 62.szovjet hadsereg katonáival. A csata 1942 augusztusának vége és 1942 novemberének közepe között a németek lassú, de töretlen előrenyomulását hozta. Végül Csujkov egységei egészen a Volga partjára szorultak vissza és csupán néhány stratégiailag fontos területet birtokoltak, mint a Vörös Brigád fegyvergyár, a Vörös Október Acélmű és a Dzserszinszkij Traktorgyár. Sztálingrád északi gyárvárosa, illetve a Mamajev Kurgán magaslat volt a legvéresebb harcok színtere. A szovjetek a Volga túlsó partjára jelentős tüzérséget telepítettek, a németek pedig vasúti ágyút hozattak saját oldalukra (ez volt a rettegett Dora 800 mm-es löveggel). A két félt 1942 októberétől tüzérségi tűzzel lőtte romhalmazzá Sztálingrádot, ahol alig maradt ép ház és a törmelékhalmok 7-8 méteresre magasodtak. A rengeteg törmelékhalom miatt nem érvényesülhettek a német harckocsik, mely fokozatosan szorította hátrányba Paulus egységeit. A harcoknak ezen szakaszát a németek Rattenkriegnek, azaz patkány-háborúnak hívták.

A kép forrása: LINK

1942 november elejére Sztálingrád már csak egyetlen vékonyka köldökzsinóron függött, mely a Volga európai oldalán lévő szovjet hídfőállás és a túlparti Krasznaja Szloboda falu közötti vizi kapcsolatból állt. Ezen történt Sztálingrád táplálása és itt érkezett Csujkov főhadiszállására előbb Jerjomenkó tábornok (Csujkov felettese), majd Nyikita Hruscsov is. Utóbbi kihangsúlyozta a szovjet tisztek számára, hogy a Sztálin nevét viselő település nem csupán fontos ipari-gazdasági-logisztikai központ (az európai és ázsiai területek közötti kapocs), hanem a nagy generalisszimusz hatalmát megtestesítő város is, melynek német kézre kerülése hatalmas presztízs-veszteség volna a Szovjetunió számára. A megbeszélés egy komplex szovjet ellentámadás tervét és fellebbentette, melynek részletei akkor már Zsukov tábornok asztalán voltak és amelynek kezdetéig kellett csak kitartania a 62.hadseregnek.

A németek utolsó nagy támadása, mely a Volga elérését célozta 1942 november 11-én indult meg, de nem aratott sikert, a kimerült németek csupán 100 méterre tudták megközelíteni a folyót. A támadás után Paulus szinte könyörgött a német hadvezetés és Hitler felé, az ideiglenes visszavonulás engedélyezéséért. Készletei kifogytak, emberei kimerültek, a tél egyre kegyetlenebb hidegeket hozott és félő volt az is, hogy a 6.német hadsereget bekeríti az ellenség. Hitler azonban hallani sem akart visszavonulásról. Nagyot hibázott.

A térkép forrása: LINK

A szovjet Uránusz-terv, mely egy hatalmas és jól átgondolt ellentámadásról szólt 1942 november 19-én indult meg. A hadművelet különlegességét az adta, hogy nem Sztálingrád városára fókuszált, hanem arra, hogy messze a város felett és alatt áttörje a gyenge felszereltségű (és gyenge harci morállal bíró) román-német vonalakat és egyetlen hatalmas bekerítésben katlant alakítson ki a városban és környékén rekedt 300 ezer német körbezárásával. A város felett 3 szovjet hadsereg attól délre pedig két másik hadsereg lendült támadásba, melyek 1942 november 21-én találkozva sikeresen körbezárták Sztálingrád környékét. Kialakult egy 40 km hosszú és 20km széles katlan, ahová egyetlen alkalommal sem sikerült felmentést küldenie a németeknek. Pedig próbálkoztak ilyesmivel, egyrészt Göring légihídjának, majd Erich von Manstein felmentési kísérletének elrendelésével. Ám a szovjetek csak még távolabb szorították a német csapatokat.

A németek helyzete 1943 januárjára teljesen reménytelenné vált: a katlanban rekedt csapatok mindenből kifogytak. Hitler utolsó, kétségbeesett döntésével tábornaggyá léptette elő Paulust (1943 január 30-án), mivel még egyetlen német tábornagy sem adta meg magát és abban bízott, hogy Paulus új rendfokozatában megtalálja majd a harcok méltó befejezésének módját. Ám a frissen kinevezett tábornagy 1943 február 2-án mégis megadta magát. A sztálingrádi csata hivatalosan véget ért, 800 ezer elesett (vagy eltűnt) és több százezer megsebesült német katona elvesztésével.

Friedrich Paulus vezérezredes (1890-1957) Kép forrása: LINK

A vereség első számú oka azon elhibázott német stratégia volt, mely a Sztálingrádtól északra és délre húzódó frontvonalakhoz alacsony harcértékű és gyengén felszerelt román csapatokat rendelt. Ezeket könnyedén törtek át a szovjetek, így alakulhatott ki a katlan. Második hiba a 6.hadsereg kivonási tilalmából állt. Paulus csapatait már november elején ideiglenesen hátrébb kellett volna vonni, ahogyan azt maga Paulus és felettese Franz Halder is javasolták Hitlernek. Ám a Führer ezt nem engedélyezte, mint ahogyan később a felmentési kísérletek alkalmával sem járult hozzá ahhoz, hogy Manstein áttörési próbálkozásával egyidejűleg Paulus is megkísérelhessen egy kitörést. Ez volt a harmadik hiba. Végül negyedik hibaként kell kiemelni azt a makacs türelmetlenséget, ahogyan a németek Sztálingrádba bevonultak: elmaradt a szárnyak felzárkóztatása, a megfelelő segítő erők város alá vonása és a szükséges tüzérségi előkészítés. Hitler láthatóan mielőbb akarta a várost, aminek bevétele valóságos mániájává vált. Közel 1 millió katonát áldozott ezért a célért, a teljes német hadsereg 15%-át.